Árnyék. Völgy.

"Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm. Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem. Lelkemet felüdíti, igaz ösvényen vezet az ő nevéért. Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy; vessződ és botod megvigasztal engem."
(Zsoltárok 23, 1-4)

Milyen rossz dolgunk van. Valahányszor egyházunk vagy nemzetünk kiemelkedő egyéniségeire emlékezünk, mintha láthatatlan falba ütköznénk.

Nem az emlékezésnek, nem az elmúlt évek, évtizedek, évszázadok vagy ezeréveknek a jelentől való távolságát érezzük falnak. Inkább arról a szomorú tapasztalatról van szó, hogy ők már az életet a haláltól elválasztó fal túlsó oldalán vannak. Annál szomorúbb, gyászosabb ez az érzés, minél inkább közel álltak hozzánk azok, akikre emlékezünk.

Az a fal áll előttünk bántó realitásában, ami a nagyokat, vagy nagyon szeretetteket elválasztja tőlünk, a még élő emlékezőktől.

"Ha itt lenne velem, vajon mit mondana?" „Ha itt lenne, meg tudná mondani, mit tegyek." „Milyen kár, hogy már nincs itt, és nem tud segíteni, megnevettetni, meghallgatni, eligazítást adni, támaszt nyújtani, megérinteni." Nem csak közeli családtagokra gondoltunk már ezekkel a mondatokkal.

„Meghalt Mátyás király, oda az igazság." - ez a kettősség jelenik meg ebben a gyerekkorunk óta ismert szállóigében is. Egy áthidalhatatlannak tűnő szakadék választja el tőlünk, és ennek az az egyik szomorú következménye, hogy már nem tud nekünk segíteni.

Vagy talán éppen azért fáj a nemlét, mert nekünk egy biztos ponttal kevesebb? Mi a szomorúságunk valódi oka? Az, hogy elhunyt szeretteink és példaképeink már nem élnek, vagy az, hogy halálukkal mi érezzük magunkat kevesebbnek, gyengébbnek?

Ketté lehet-e választani egymástól e kettőt? Mi az ok és mi az okozat?

Mi, református magyarok járhatunk más utat is. Nézhetünk másként is a halálra. Emlékezhetünk másmilyen lelkülettel is halottak napján. Itt a temetőkertben, vagy az otthoni emlékek között. Erre a falra, ami elválaszt minket azoktól, akikre most emlékezünk, tekinthetünk másként is. A többséggel ellentétben nézhetünk erre a falra úgy, mint ami csak átmeneti, ami egyáltalán nem olyan áttörhetetlen, mint amilyennek mutatja magát. Miért?

Mert van rá példa. Arra, hogy Valaki meghalt, és mégis vigyáz ránk. Valaki elment az élők közül, mégis itt van közöttünk és megszólítható. Valaki ott a keresztfán elnémult és mégis szólít minket. Az Első, aki Pál szavaival zsengeként, friss, új hajtásként, a növekvő élettel tele visszatért a halottak közül. Krisztus meghalt, de feltámadt. A zsoltáríró szavaival élve Pásztorként, az életbe visszatérve mutatja az utat és megőriz a veszedelem idején.

Ő mutat utat a gyászban, ő szab helyes irányt emlékezetünknek, amikor elhunyt vezetőinknek, nemzetünk és egyházunk vezéregyéniségeinek, vagy elhunyt szeretteinknek emlékét ápoljuk.

Ne szomorkodjunk, ne essünk kétségbe. Ő előttünk jár és már a halált is legyőzte.

Halottak napján, itt a temetőkertben Ő terelje gondolatainkat a feltámadás felé, hogy ha a halál árnyékának völgyében járnánk is ne féljünk, hanem tapasztaljuk meg, hogy a feltámadott Krisztus van velünk. Őbenne higgyünk, hogy ha meghalunk is, éljünk.

Ámen.