Mindenkinek megvan a maga keresztje – mondjuk akkor, amikor együttérzésünk jeleként azt akarjuk kifejezni, hogy nem látunk a másik ember szavai vagy tetti mögé, csak sejtjük, hogy nagy terheket hordozó életről van szó. A kereszt a hétköznapi nyelvhasználatunkban a megpróbáltatások, az egyéni tragédiák, a súlyos kihívások megfelelője.

Mindannyiunknak vannak ilyen keresztjei. Az idős kor keresztje, egy súlyos betegség keresztje, a gyász keresztje, az egyedüllét, vagy egyenesen a magány keresztje, a meg nem értettségé, vagy a munkahelyi kihívásoké – és tudjuk még folytatni a sort.

El egészen a jelenlegi helyzetünkig, amikor egészségügyisként, pedagógusként, bármilyen érintett (lassan van-e nem érintett terület?) munkahelyen dolgozóként, szülőként, vagy nyugdíjasként, a családi és személyes kapcsolatainktól felelős módon elzárkózva kérdezzük, vagy már csak sóhajtjuk: meddig még?

Mai alapigénkben az a Pál apostol, aki maga is megjárta a körülményeinek kiszolgáltatott emberi sors mélységeit (üldöztetés, ármánykodás, ártatlanul bebörtönzés, megkövezés, plusz a nem részletezett, de állandó betegsége, amire „testébe adatott tövisként” hivatkozik), szóval ez a Pál mégsem a mi emberi keresztjeinkről, igazságtalanul ránk mért szenvedéseinkről beszél, hanem Krisztus keresztjéről, ami megosztja az arról halló embereket.

Ugyanakkor azt is mondja, hogy ez a keresztről szóló beszéd meg tudja tartani azokat, akik nem bolondságkét tekintenek rá. 2020 Nagyböjtjében, a mai vasárnap azt kérdezi tőlünk Isten az Igéjében, hogy ha Krisztus keresztje tényleg megosztja az embereket, akkor mi melyik oldalon állunk.

Azokén, akik szerint a keresztről szóló beszéd bolondság – lásd az Apostolok Cselekedeteiről szóló könyvből Porciusz Fesztusz római helytartó felkiáltását: „Bolond vagy te, Pál!” –, vagy azokén, akik szerint az Isten megtartó erejét jelenti?

Egy kép ugrik elő: a nagypénteki Golgota hegyének képe a három kereszttel. Középen Krisztusé, jobb és baloldalán egy-egy latorral (olyan súlyú bűnt elkövetőkkel, akiket bűnükért a rómaiak a legkegyetlenebb büntetéssel, a kereszthalállal sújtották). Az egyik bűnös gúnyolódik Jézussal, a másik viszont hisz benne, és meghallja a krisztusi ígéretet: „Még ma velem leszel a paradicsomban.” (Lukács evangéliuma 23. rész 43. verse).

Az egyik bűnös Krisztus közvetlen közelében van, mégis elvész, a másik viszont üdvözül. A kereszt az első pillanattól kezdve megoszt. Nem lehet kikerülni.

Olyan, mint az útkereszteződés: nincs arany középút, vagy jobbra, vagy balra mehetsz csak tovább. Se kompromisszum, se konszenzus nem létezik: csak a Te döntésed.

Azóta ez a kép ismétlődik újra meg újra. Egészségben és betegségben, bőségben és szükségben, a komfortzónánkban vagy azon kívül, a megszokott és a teljes mértékben szokatlan élethelyzeteinkben halljuk is a Krisztusról szóló beszédet, mindig ez a legfontosabb kérdés: érdektelennek, bolondságnak tartjuk-e, vagy Isten erejét jelenti számunkra?

Ha az utóbbi, akkor már megragadhatjuk az ígéretet: helyünkre rak, rendbe tesz, eligazít és új távlatokat nyit számunkra. Egészen az üdvösség távlatáig.

Pál apostol nem teketóriázik, a Krisztus keresztjére adható reakcióinkat röviden csoportosítja: az egyik elveszít, a másik üdvözít. Kedves Testvérem,

Te, aki ezt ma olvasod, azért tartasz még itt az olvasásban, mert megtapasztaltad: Megváltónk keresztjéről szóló beszéd a Szentháromság Istennek olyan ereje, ami minden komoly kihíváson keresztül megtartó erő.

A nagyböjti időszak annak a minősített alkalma, amikor gyülekezeti közösségünkben odakuporoghatunk Krisztus keresztjéhez. 2000 éve. Azért áll még a kereszt, hogy döntés elé állítson minket is, akik halljuk vagy olvassuk a róla szól beszédet.

Döntésünk tétje ez: elveszünk vagy üdvözülünk. Egyik volt lelkészem így írta le a kereszt melletti döntés súlyát: „Aki nem dönt, azt ledöntik, de aki dönt, az dönthetetlen lesz.” Érdemes végigolvasni a teljes igeszakaszt, hogy most, amikor mindenhonnan a koronavírusról szóló hírek áradnak, tudatosíthassuk: nemcsak a világjárvány int minket józan döntésekre, hanem a böjti időszak is.

Félreérthető, de mégiscsak le kell írni: nekünk most elsősorban Nagyböjt van, és a világjárvány ennek „csak” a környezete. A „boldog békeidők” megszokott életmódja egy szempillantás alatt került mérlegre.

Viszont 2000 év óta nemzedékről-nemzedékre, azaz mindig az éppen azt halló ember számára, ma éppen Neked és nekem ugyanaz a kérdés: hogyan tekintünk Krisztus keresztjére? Egy szemrevaló, már-már amulettszerű ékszer? Az egyetemes emberi szenvedés szimbóluma? Egyszerűen bolondság? Vagy mindezekkel szemben a Megváltó értünk hozott áldozatát jelenti-e?

Ha ez utóbbi, akkor van-e szándék erre a felismerésre építeni az életünket? Egy félelem nélküli, erős, szeretni képes és akaró, józan életet? Egy imádkozó, Bibliát olvasó, áldozathozatalra és adakozásra kész életet? Mert ha igen, akkor annak ellenére, hogy mennyire rosszabbodik a helyzet (márpedig minden jel szerint súlyosbodik), józanságból, fegyelmezettségből, áldozathozatalból, a reménytelenséggel szembeni reménységből lesz erőnk Krisztus Szentlelke segítségével ötösre vizsgázni.

Mert Krisztus keresztje és a róla szóló beszéd, azaz az igehirdetés (más szóval prédikáció), akár képernyőn nézed, akár olvasod, Isten irántad való szeretetét jelenti. Nem az a kérdésünk, hogy ki számára bolondság, vagy divatjamúlt hóbort, hanem ez: akarunk-e belekapaszkodni?

Krisztus keresztje nem jelkép, nem egy elvont eszme szimbóluma, hanem Isten hozzád való szeretetének valósága. Azé, hogy megbocsátotta bűneidet, azaz, hogy mennyire voltál iránta közömbös, és sokszor milyen távolinak tűnt Számodra.

Azért halt az Római Birodalom legnagyobb bűnöseinek halálával meg értünk a kereszten, hogy a jobbjára szegezett bűnössel együtt még ma megtapasztaljuk: az Ő országának valóságába már itt, ebben az életben átléphetünk.

Imádkozzunk azért, hogy ez az üzenet áttörje a mi és a gyülekezeti közöségünk tagjai életében a közöny, a félelem, a tanácstalanság és kiszolgáltatottság falait!

Ámen!

Imádkozzunk:

- az egészségügyi dolgozókért és mindazokért, akik most hivatásuk miatt a korábbi terhek sokszorosát viselik

- iskolai munkatársi közösségünk tagjaiért, a szülőkért és gyülekezetünk gyermekeiért

- a döntéshozókért

- a veszélyeztetettekért

- azokért, akik még mindig nem érzik, mekkora önfegyelemre van szükségünk

- és végül, de nem utolsó sorban gyászoló testvéreinkért

„Áll a Krisztus szent keresztje
Elmúlás és rom felett,
Krisztusban beteljesedve
Látom üdvösségemet.

Bánt a sok gond, űz a bánat,
Tört remény, vagy félelem:
Ő nem hagy el, bíztatást ad:
Békesség van énvelem.”

Református énekeskönyv 230. dicsérete John Bowring éneke (1825-ből, nem sokkal az európai kolerajárvány kitörése előtt)